Egy T'ang-kori vagy még régebbi sír-géniusz meglátogatja a szerzõt

Furcsa dolog történt velem egyszer, nem is olyan régen, és tulajdonképp ma sem igen tudom, mit tartsak az egészrõl. Úgy kezdõdött, hogy én voltam egyszer itt Budapesten az éjszakai szél. Mint annyi más este, csak úgy kezdõdött, észrevétlenül.
A szobámban ültem, tele kétséggel, fájdalommal, és már alkonyodott. Akkor kettéhasadt az a vak fekete kárpit, amely kelet-nyugati utazásunk történetétõl, e történet igazi értelmétõl oly sokáig elválasztott engemet, s a gázkályha felõli sarokból elõlépett annak az estének a titkos szelleme, annak a mi néhány évvel azelõtti hollandiai–angliai utazásunknak a vezérlõ kalauza. Mert minden alkonyatnak külön védnöke van, mint mondják angyala, oltalmazó ura, bár a legtöbbjének még emellett külön megbízatásokban is el kell járnia, kinek mikor miben, hol itt, hol ott; és valamennyiük közül õ volt az, az a kései vendég, éppen õ a háromszázhatvanöt közül, aki Amszterdamban és Londonban akkor és persze máskor is életünkben bennünket vezérelt. Csak, hogy volt-e ott tényleg olyan kárpit, amilyent elképzel magának ilyenkor az ember, kifeszítve keresztben az orrod elõtt, fekete bársony, hímezve körös-körül arannyal, belül is ilyen eléggé stilizáltan, gránátalmákkal, páros könyvtekerccsel, harangokkal, mivel, ki volna annak a megmondhatója? Arany bojtokkal, alul? Nem tudtam, nem is érdekelt, álmos lehettem vagy mi, szörnyû fáradt. Rég leraktam már festõasztalomra ecsetjeimet, rajzasztalomra szemüvegemet. Szemem lehunyva, fejem elõrebukva, félig már szenderegtem. S egyszerre csak, ahogy szokták elfogni ugye máskor is ilyen érzések az embert, inkább csak képzelem elõször azt a látományt: kerek ábrázatával mosolyogva tekint rám.
Meddig habozol még, meddig késlekedel?
Nem tudhatod, mennyi idõd van hátra a Földön.
De erre már kinyitom a szemem.
S hát ott áll elõttem a szoba közepén szemkápráztató ragyogásban. Így ahogy vannak az asztalok középen meg középen van az ágy is, az egész így eléggé összetolva, mint egy sziget, õ az ágyam lábánál, én meg az innensõ asztalnál, az ágy fejénél. Felém nyújtotta bal kezét, és jobb kezét úgy emelte oda mellé, mintha tapsolni készülne éppen: régesrég elfeledett vidám köszöntésre.
Mintha kacagna, fejét hátravetette, és tündöklõ szemével az én fáradt szemembe nézett, amely azonban lassan most egész kerekre tágult.
A hajam pedig égnek állt!
Megkapaszkodtam az asztal peremében, hogy csak úgy táncolt a szemüvegem: a gyomrom összeszorult.
Mindig tudtam, hogy ez, ez lesz belõle!
Mûkincsekre gondoltam különben akkoriban, könyvekben lapozgattam és gyûjteményekrõl álmodoztam, múzeumokról, amelyekben megfordultunk mi is Fannyval, amióta mégiscsak sikerült nekünk is eljutni Nyugaton erre-arra. S sokszor eszembe járt egy nagy vihar. A Musée Guimet, több mint tíz éve, akkor, ahogy a hirtelen nyári zivatarból a kapuja alá befutottunk. Hogy elsötétült akkor is az ég, pedig hát délelõtt volt, úgy tíz órára járhatott; micsoda felhõszakadás volt, emlékezni fogok rá holtomig. S láttunk azután odabent, míg szakadatlan morajlott az ég, egybefolyva az egyes dörrenések, és vadul verte az ablakokat a zápor, hogy csak úgy folyt le mindenütt az üvegen a víz, láttunk sejtelmes homályú termek során vöröskõ isteneket, apszarasz tündéreket és lófejû embereket.
Micsoda furcsa véletlenje a szavaknak aztán, a vörös khmer!, mint írni kezdtek errõl nemsokára a lapok; mert azok a szobrok a khmer mûvészet remekei voltak, s én tudni tudtam róluk gyermekkorom óta. Ha khmer, hát vörös, ez volt bennem, na érted.
Meg gondoltam a kölni múzeumból egy kopott aranyozású fa Buddha-szoborra, ún. tanító alakra. De a legszívesebben a British Museumra, ott is a régi kínai osztályra, a földszinten jobbra. Oly otthonosan éreztem magam a kínai gyûjteményben, mint még csak néhány teremmel odább, a Parthenón homlokzatának roppant márványcsoportjai elõtt álldogálva.
A híres Elgin márványok ezek. 

(Részlet)